Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1993. május, IV. évfolyam, 5. szám »
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Et resurrexit
„Aki megtalálja e szavak értelmét, nem ízleli meg a halált.” Szent Tamás
apokrif evangéliumának éles, egzisztenciális riadalmat gerjesztő kezdőmondata
jut eszünkbe Pilinszky János verseit olvasva. Pilinszky költészete, ez az
irodalmunkban a maga nemében hagyomány nélküli, szikár „töredék-gyűjtemény a
szemlélődve szenvedő, révülten szemlélődő ember számára, annak, aki megtalálta
a világban a megértésnek ezt a speciális „helyét”, mindent alapvetően másként
mutat fel a teremtés titkairól. Mindaz, amit eddig megtapasztalnunk adatott, és
amelyről ilyes szavaink vannak mint: halál, szenvedés, idő, öröklét; mindaz,
amit ismerni véltünk: csak redő, az örökkévalóság egyegy hullámverése, csak az
eredendő kiáltás, az idők előtti megszólíttatásunk egy-egy visszhangja csupán,
amelyek elkallódásunkról és magunkra maradottságunkról szólnak – hozzánk.
Pilinszky költészetének radikális mássága legközelebbi rokonságban az
Evangélium boldog-mondásaival áll, amelyek arról hoznak hírt megnyilatkozásuk
kegyelmi pillanataiban, élesen és szelíden, hogy az Isten arcát magán viselő
kreatúra immár visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül kipusztult, eltűnt a
világegyetem színpadáról, immár nincsen, aki Isten arcát meglássa, és aki
birtokába vehetné a teremtést, mely Isten öröme. „Hol járunk már az éden
fáitól!” – hangzik a kiáltás; nem kérdés, következésképpen nem mondhatjuk, hogy
messze, hiszen út nincs, amely visszavezethetne. Ám ebben az egyetemes
leépülésben új Isten-arcú emberi lény jelenik meg a teremtésben, az Ember Fia,
akinek a léte voltaképpen a világ „végső megvigasztalódásának” Karamazov
Aljosa-i gyerekes hitével ajándékoz minket. „Mindaz, ami történt, botrány,
amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”
Ezek a szavak egyszerre vonatkoznak a nagypénteki eseményre és az e századi
gonosz tovább immár nem fokozható leleményeire. A két esemény tehát
ebben a lezártságban találkozik egymással, érinti egyik a másikat, és a
közöttük húzódó történeti időt üdvtörténetivé változtatja egyszersmind. „Ami
énrólam szól, az be van fejezve” – mondja Jézus az Eucharisztia titkáról. Mit
is jelent ez? Azt mindenképpen, hogy ami történik, az immár nem külön történik
Istennel és külön az emberrel, hanem az Ember Fiában együtt megy végbe Istennel
és emberrel, a szenvedés tehát megszentelt szférája a kornak, amelyben Isten és
ember ismét, miképpen a világ fundamentumának felvettetése előtt, találkozhat
egymással. Ezt az új szimmetriát a Harmadnapon c. vers a maga
tökélyével realizálja, amennyiben a ravensbrücki, halál iránt elindult
szegények feletti ég, benne a hallgatagon várakozó Atyával, ugyanaz, mint a
golgotai oltár fölé boruló és azt befedező kupolája Isten tekintetének. Mindkét
esemény passió, amely immár nem történhet meg az emberrel úgy,
hogy ezzel egyidőben, teljesség szerint magával az Atyával ne történne meg a
Fiúban. Egyszerre és egymás mellett van jelen az elkallódás motívuma és a
megérkezés, hazatalálás harmadik napja; a „jeges tumultus” és a „meleg csend”
(Simone Weil).
Pilinszky „evangéliumi esztétikáját” megérteni nincs mód, csak rátalálni lehet
avagy megtaláltatni általa. Ám ha „látni” akarunk valamit belőle, akkor nézzünk
bele Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című művébe, amelyet
megintcsak misztikus pillanat hozott létre. Azt látjuk, hogy a kép
tulajdonképpen nem is a fiúról szól, hanem az Atyáról, akinek az arcán
hihetetlen tisztasággal fedezhető fel a szenvedés, a fiú szenvedése. A
találkozásban a kettő együvé kerül, amiképpen a testek forrnak össze és lesznek
eggyé, magát az örökkévalót formálva ebben a gyönyörű és titokzatos unio
mysticában. Pilinszky versei ezekről a pillanatokról mondanak el mindent,
ami elmondható. Ez a „minden” azt jelenti, hogy az út, amit egyedül
Pilinszky járt a magyar lírában, mások által nem járható, mert ő végigment
rajta. Ha Isten világában való jelenlétének vannak – avagy: lehetnének – tárgyi
bizonyítékai, akkor Pilinszky János költészete minden bizonnyal ezek közül
való. Neki az jutott osztályrészül, ami a keresztyén kultúra legnagyobb
misztikusainak: a szenvedés titkának a megsejtése és a világ egészének a
visszahelyezése a szakrálisba a(z eksztatikus) dadogás nyelvén. Új nyelv, új
szótár az életmű, „a polgári élet zsebszótára után mi ismét természetes hangon
használhatjuk a világ nagy-szótárát Shakespeare szótárát, a görög tragédiák
szótárát, az evangélium szavait.”
Mozart zenéje az angyalok nyelve a mennyben, Pilinszky versei meg az:
aprószenteké.
VISKY ANDRÁS